Néhány napja új kis életek jöttek világra... picik, csupaszok, nem látnak, nem hallanak... Ellenben élnek és mozognak, és nekiálltak életük legnagyobb megpróbáltatásának: felcseperedni. Nos igen, mondhatnám, ez a jelenség Homo s. körökben is számos akadályba ütközik... a szülők, a "rivális utódok" és még sorolhatnám... de most, itt nem fogok ezzel foglalkozni, akinek kijutott belőle, viselje, vagy ne viselje, de nagy eséllyel - hacsak nem valamely gyermekhalandóságáról híres országba született - túl fogja élni.

A mai bejegyzésem fő szereplői ezek a kis apróságok lesznek tehát, akik Lamiánál látták meg a nap(?) világot, egy jó kondiban lévő patkány-mama kicsinyeiként. És igen, közöttük van az  én életem egyik meghatározó eleme is, pontosabban leendő eleme.  Nagyon kicsi  még, de talán, éteri kis lelke megérezte, hogy várom,  és  igyekezni fog, hogy szépre, nagyra, egészségesre nőjön ezalatt a számomra túlságosan is hosszúnak ígérkező 3-4 hét alatt... amíg, persze, ha tehetem, elmegyek hozzá és meglátogatom :)

(hé... ez kicsit ömlengősre sikeredett. De nem fogom kitörölni csak azért sem, mert ilyen is tudok lenni... )

Már nagyon várlak, piciri!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.